(Egy könyvecske margójára)
– recenzió –

Schopenhauer egy kultúra hanyatló szakaszáról írva állapítja meg, hogy ezt a stádiumot többek között a testtel való aránytalan törődés, az élvezetek mértéktelen hajszolása, a szórakozás mindenféle formájának keresése stb. jellemzi. Nem szükséges nagy elemszámú felméréseket végeznünk ahhoz, hogy észrevegyük: ezek a jellemzők korunkban letagadhatatlanul jelen vannak. Gondoljunk csak a testépítés túlhajszolt formáira, a meglepő tetoválásokra, az önmutogatás (szelfi, közösségi oldalakon történő kitárulkozás) gyakran érthetetlen módjaira, a kábítószer élvezetének olykor halálos formáira, a szórakozás extrém módozataira stb…

Éppen ezért figyelmet érdemlő egy kis könyv, amelyet Török-Szabó Balázs jegyzett, de – mint az előszóban fogalmaz – „Ez a könyv egy kísérlet. Szerzője és társai eltérő tapasztalatokkal és utakon egy közös pontra jutottak: hogy a hétköznapi konfliktusok, a problémának megélt élethelyzetek egyetlen dologra vezethetők vissza. Ez pedig nem más, mint az egyén eltávolodása a valóságtól: nem olyannak tapasztalja a világot, amilyen az valójában.”

A szerzők meggyőződése, hogy a világhoz való helyes közeledés, a világban való eligazodás legfőbb kulcsa az önismeret. A felismerés nem új, hiszen a görögök is az „Ismerd meg önmagad” elvét tartották a legfontosabb kiindulópontnak. Ám ez a bölcsesség valahogyan elveszett az európai kultúra extrovertált világában, az önmagunk körül forgó világ képzetben, mozgalmas életünkben. A kíváncsi ember sokkal hamarabb szeretné megismerni a körülötte lévő világot, a technika csodáit, a távoli országok szépségeit, a csillagrendszereket, az ufókat stb. Bár mindez érthető, hiszen életünk körülményei döntő hatást gyakorolnak ránk, mégis életünk súlyos problémái gyakran abból erednek, hogy nem figyelünk a mellettünk élő másik emberre, saját szűkebb környezetünkre, sőt saját magunkra sem megfelelően. Rohanó világunkban nem szánunk időt az önvizsgálatra, az elmélyülésre, saját Énünk megismerésére és tudatos alakítására.

A szóban forgó könyv – amely talán nem szerencsés módon A teória címet kapta – ebben kíván segítséget adni, de legalábbis felhívni a figyelmet ennek fontosságára.

Nagy vonalakban – mondhatnám a mesebeli hét mérföldes csizmával – átlábol az ember fejlődésének szakaszain a fogantatástól az éntudat, az öntudat kifejlődéséig. Ne várjon, nem is várhat az olvasó részletes kifejtést minden felvetett problémát illetően. Ha csak arra utalok itt, hogy a pubertáskor jellemzésére másfél oldalt szán a szerző, nyilvánvaló, hogy nem tudományos kifejtésre vállalkozik, csupán röviden jelzi a legfontosabb fordulópontokat. Ezek – ha az olvasó enged a gondolati csábításnak – két fontos változás kiindulópontjaivá válhatnak. Egyrészt az olvasó összevetheti saját személyes tapasztalatait a leírtakkal, s ez vagy vitára ösztönzi, vagy további olvasásra – esetleg valóban mélyebben elemző munkák keresésére – sarkallja. Másrészt segítséget adhat önmaga megismerésére, s ezzel együtt talán változtatására is. Megítélésem szerint erre nagyon sok embernek lenne szüksége. Hétköznapi tapasztalataink is azt bizonyítják, hogy kevesen tudnak jól sáfárkodni saját fizikai, szellemi, érzelmi adottságaikkal. Nem veszik észre sem saját hibáikat, de saját értékeiket sem. A sok kudarccal végződő kapcsolat, az egyre több magányos ember, az érzelemnyilvánítások sokszor drámai módja (melyekről a bűnügyi tudósításokból kapunk képet), s emellett a fentebb említett sehová nem vezető megoldási kísérletek mutatják, hogy sokaknak volna szüksége valamilyen segítségre. Ezt ajánlja a könyv végén néhány sorban a szerző. A Fontanus Központ egy aktív és tudatos önformálásra invitál, gyakorlati eszközök segítségével önmagunk fejlesztéséhez, jobbításához kínál segítséget.

Véleményem szerint mindkét megoldási kísérletre szüksége van a mai embernek. Kant bölcsességére hivatkozva vallom, amit ő már a 18. század végén a figyelmünkbe ajánl. Az embernek két kötelessége van: önmaga tökéletesítése, minél jobbá tétele; és a mások boldogságának elősegítése. Ez az altruista álláspont talán meglepő első hallásra (kissé?!) önző világunkban, de meggyőződésem, hogy e két kötelesség követése, vagy legalábbis figyelembe vétele jobbá tenné világunkat.

Kissné dr. Novák Éva
egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem, Filozófia Tanszék